Hiperaktív hólyag

nyomtatható változat

Kategória: Vese és húgyutak betegségei

Betűméret:  


Rövid leírás

(másnéven: irritábilis hólyag, ingerlékeny hólyag, overactive bladder)
A hiperaktív hólyag egy tünetegyüttest jelent, melyre jellemző a gyakori (naponta nyolcnál több) és a hirtelen jelentkező vizelési inger. Amennyiben vizeletcsepegés is társul hozzá, akkor a késztetéses vagy sürgősségi (ang. urge=sürgős) inkontinenciák közé sorolódik.

A hiperaktív hólyagműködés pontos okai ismeretlenek. Lényege, hogy a hólyag izmainak hirtelen jövő görcse vagy a hólyag-nyálkahártya fokozott ingerlékenysége nyomán viszonylag gyakran sürgető vizelési inger keríti hatalmába az érintettet. Az állapot eredetére vonatkozólag több elgondolás is létezik. Lehet az idegek téves hólyagtelítettségi jelzése, az izom-összehúzódást kiváltó idegsejtek (motoros neuronok) fokozott aktivitásának, valamilyen téves tanulási folyamatnak vagy reflexnek eredménye. A jelenség nagyon alapos kivizsgálást és egyénre szabott, gondos kezelést igényel. Ezt nehezíti, hogy gyakran a stressz-inkontinenciával (terheléses inkontinenciával) kevert formában fordul elő, amikor is a hasi nyomásfokozódás idején a hólyagon belüli nyomás meghaladja a záróizom-apparátus nyomását.

Előfordulás

A hiperaktív hólyag szindróma előfordulási gyakoriságát illetően az irodalmi adatok meglehetősen szórnak. Tény, hogy általában a népesség 40-50 százalékát érintette élete folyamán valamilyen vizelettartási nehézség, de ebbe beletartozik a csupán egyszer-egyszeri köhögés, tüsszentés, nevetés, futás nyomán elcsöppenő, vagy ennél rendszeresebben elfolyó vizelet is.

A férfiak között ez az arány valójában csak 8-10%, ugyanakkor a hétévesnél idősebb gyerekek 7-9%-ánál is előfordul akaratlan vizeletvesztés. A panaszok elsősorban idősebb betegekben jelentkeznek.

Okok

A régebbi besorolás szerint a késztetéses (urge) inkontinenciának két fő formája ismeretes.
  • Szenzoros forma (Hiperszenzitivitás): ekkor a hólyagnyálkahártya húgyúti fertőzés, hólyagkő, tumor vagy valamilyen egyéb szervi elváltozás miatt sokkal érzékenyebb a normálisnál. Ezen esetben urodinamikai vizsgálat során a hólyagban a feltöltés során akaratlan izomösszehúzódást nem lehet észlelni.
  • Motoros forma: ekkor a hólyag töltése során az urodinamikai vizsgálat alatt akaratlan, nem vagy csak részben elnyomható hólyagizomzat-összehózódásokat (detrusor-kontrakciókat) észlel a vizsgáló orvos, melyek vizeletvesztéshez vezethetnek. Ennek a formának is két alcsoportja ismeretes:
    • Az idiopátiás detrusor-izom hiperaktivitás vagy detrusor instabilitás esetén a kiváltó ok ismeretlen, vagy alsó húgyúti obstrukció (a kiáramlási ellenállás fokozódása) okozza a panaszokat. Ezen esetekben a hólyag és a vizelési központok közötti szabályozás ép, de a hólyagfalból kiinduló fokozott bejövő ingerület vezet mintegy válaszreakcióként a fokozott hólyagműködéshez, az akaratlan izom-összehúzódások kialakulásához.
    • A neurogén detrusor-izom hiperaktivitás vagy detrusor hiperreflexia esetén a hólyagot beidegző ideg és a központi idegrendszer közötti jeltovábbító rendszer zavara áll fönn. Következtében az agy képtelen utasítani a hólyagot az ürítés visszatartására. Ennek hiányában a hólyag bizonyos hólyagtérfogat elérésekor akaratlanul, reflexesen összehúzódik és kiürül.
A pontos ok általában ismeretlen, de vannak állapotok, melyekhez gyakran társul. Érdemes külön megnézni a férfiaknál és nőknél előforduló leggyakoribb okokat:

A férfiak jóindulatú prosztata-megnagyobbodásához (BPH) az esetek 75 százalékában társul hiperaktív (irritatív) panasz. Emiatt gyakori lehet az éjszakai vizelés. A prosztatát érintő műtéti beavatkozások szintén okozhatnak zavart a hólyag működésében.

A nőknél a méh eltávolító műtéte (hiszterektómia) szintén hozzájárulhat a hiperaktív hólyag tüneteihez. Más kismedencei műtétek is okozhatnak ilyen panaszokat.

A nőknél a leggyakoribb kiváltó okok következők:
  • postmenopausalis urogenitalis atrophia, azaz a vizeleti és nemi szervek menopauzát követően bekövetkező sorvadása,
  • hólyaggyulladás,
  • hüvelygyulladás (vulvovaginitis),
  • szeméremtájék, sérülései, hegesedése (például gátmetszés nyomán),
  • abnormális szexuális szokások,
  • tévesen értelmezett higiéniás szokások - indokolatlan és gyakori hüvelyöblítések,
  • húgycső-divertikulumok,
  • idegentestek vagy tumorok előfordulása a hólyagban,
  • minden hólyagkiáramlást csökkentő betegség (pl. húgycsőszűkület).
A tünetek okai lehetnek mindkét nemben a központi idegrendszer különböző károsodásai közül azok, amelyek a hólyag beidegzését és reflexes működését befolyásolják, közülük is kiemelkedő jelentőségű a stroke, a sclerosis multiplex, a gerincvelőt ért különböző sérülések és a Parkinson-kór.

További rizikófaktorok az idősebb életkor, különböző fertőzések, kóros érzelmi reakciók, mint a szorongás, depresszió, egyes gyógyszerek (pl. vízhajtók). Nem szabad megfeledkezni az örökletes tényezőkről sem. Az előfordulási adatokból kiderült, hogy nőknél mintegy hatszor gyakoribb a tünetegyüttes.

Diagnózis

A kivizsgálást legjobb urológusra bízni, aki először kikérdezi pácienst a tünetek mértékéről, előfordulási gyakoriságáról, a panaszok időtartamáról, speciális szituációkhoz való kapcsolatáról.
Tájékozódik az étkezési és folyadékfogyasztási szokásokról. Célszerű már az orvos felkeresése előtt vizelési naplót vezetni, melyben a beteg pontosan feljegyzi, mikor, mennyi folyadékot fogyasztott, illetve mikor és mennyi vizeletet ürített, jelzi a sürgető inger és a vizeletvesztések idejét. A betegek panaszainak feltérképezésében segítenek a különböző inkontinencia-kérdőívek. Az anamnézis felvétele után alapvető fontosságú a vizeletvizsgálat elvégzése, melyet elsősorban a húgyúti fertőzés kizárása céljából végeznek. A hólyaghurut ugyanis a hiperaktív hólyaghoz hasonló panaszokat okozhat.
A következő lépés a fizikális vizsgálat, mely nőknél magában foglalja a hüvelyi vizsgálatot, férfiaknál pedig a prosztata végbélen keresztüli tapintását.
Nem egyértelmű diagnózis vagy invazív (pl. műtéti) kezelés megkezdése előtt elengedhetetlen az urodinamikai vizsgálat, mely a hólyagizomzat tároló és ürítő funkciójáról, valamint a záróizom-apparátus működéséről ad képet.

A nem minden esetben szükséges, speciális vizsgálatokhoz tartozik a hólyagtükrözés (cisztoszkópia), melynek során a húgycsövön keresztül felvezetett eszközzel vizsgálják meg a hólyag belsejét.

Esetenként szükség lehet hólyag-röntgenre, olykor urográfiára, amikor intravénás kontrasztanyag beadása után készítenek röntgenfelvételeket a vese- és hólyag területéről.

Ezekkel a vizsgálatokkal kórismézhetők a húgyhólyag szervi betegségei (pl. kő, daganat stb.). Amennyiben ilyen eltérést észlelnek, annak kiváltó okként történő kezelését javasolja az orvos, ez esetben a hiperaktív panaszokra adott tüneti terápia nem elégséges.

A panaszok hátterében pszichés okok (pl. szorongásos kórképek) is állhatnak, melyek feltérképezése alapvető fontosságú. Amennyiben felmerült a neurológiai alapbetegség gyanúja, úgy ennek szakszerű kivizsgálására is sort kell keríteni.

Kezelés

A kezelés során lehetőleg törekedni kell az oki terápiára (pl. menopauzában hormonpótlással). Tüneti kezelést csak akkor végeznek, ha a betegség alapvető oka valamiért nem kezelhető.
A terápia sarokköveit gyógyszeres és pszichoterápiás (viselkedésterápia) kezelések, valamint az izomtorna képezik.

Viselkedésterápia:
A legkisebb beavatkozással járó kezelési forma a viselkedésterápia, melynek két fajtája ismeretes.
Vizelési tréningről beszélünk, ha az érintett együttműködő, és a gyakori vizelési ingereket tudatosan (például napló vezetésének segítségével) mind jobban ki tudja tolni, így néhány hét alatt a két vizelés között eltelt idő jelentősen meghosszabbítható.

Toalett-tréningről akkor van szó, ha a beteg valamiért nem tud kellőképpen együttműködni. Ilyen esetekben a páciensek vizeletürítési szokásainak ismeretében az ápoló személyzet legfontosabb feladata a beteget idejében a mellékhelységre küldeni, hogy üríteni a tudja a húgyhólyagját, még mielőtt kellemetlenül ürülne, azaz - szaknyelven - "a várható inkontinens epizód bekövetkezne".

A vizelési tréning hatékonysága fokozható biofeedback-kezeléssel, amikor is optikai vagy hangingerekkel váltanak ki a pácienseknél akaratlan vizelési ingert, amit a hólyagtréninggel elsajátított módszerrel kell a betegnek visszatartania. A hordható készülék használatához önfegyelemre, fegyelmezett közreműködésre van szükség.

Pszichoterápia:
Miután a kényszerítő inger gyakran szorosan köthető konkrét szituációkhoz, amelyekben érzelmi terhelés, konfliktus is tetten érhető, sokszor segíthet a pszichoterápia. Ennek alkalmazásakor is fontos lehet az eseménynapló, ami a vizelési ingerekhez társuló egyéb történéseket is rögzíti.

Gáttorna:
Segíti a hólyag tároló funkcióját azáltal, hogy javítja a gátizom vagy a hólyag záróizmának működését. Nem nélkülözhető a gyakorlatokhoz speciális gyógytornász vagy orvos, aki ellenőrzi az elsajátítandó mozgás helyességét. Eredmény legalább két hónapos gyakorlás után várható.
Eredményesebben végezhetők a gyakorlatok, ha biofeedback technikát is alkalmaznak. Ennek lényege, hogy a hüvelyi, gáti izomkontrakciók erősségét hangingerek útján (auditív módon) vagy láthatóan (vizuálisan) a beteg számára is visszajelzik, és így serkentik intenzívebb tornára.

Elektrostimuláció:
A fizioterápia fegyvertárába tartozik az elektrostimuláció, amely a hüvelybe vagy a végbélbe elhelyezett kúpokba szerelt elektródákkal történik. A gerincvelői hólyaggátló reflexek aktiválására használják őket. A kezelés naponta kétszer 20 percben zajlik, és 2-4 héten át érdemes alkalmazni.

Gyógyszeres kezelés:
A hiperaktív hólyag kezelésének leggyakrabban alkalmazott és leghatékonyabb módszere a gyógyszeres kezelés.
Az egyes hatóanyagokat bejuttathatják szájon keresztül, így a hatás az egész szervezetre (szisztémás) kifejlődhet, vagy alkalmazhatják őket helyileg, pontosan arra a helyre - esetünkben a hólyagba - juttatva, ahol hatása kívánatos. Utóbbi módszert alkalmazzák inkább, ha a hatóanyagnak az egész szervezetre kifejtett mellékhatásai súlyosak.
A hólyag izomzatára görcsoldó hatással bíró hatóanyagok (spazmolítikumok) használatosak, ezek között elsősorban az antikolinerg hatóanyagok jönnek számításba, melyek főként a hólyag simaizmának, a detrusor izomnak az összehúzódó képességét csökkentik.
Hatékonyságuk lényege, hogy jobban kötődnek a hólyag összehúzódását kiváltó idegi hírvivő receptorok kapcsolódási helyeire, a muszkarin-receptorokra, mint a szervezet "saját" hírvivő anyagai, így a "saját" anyagok nem tudják kiváltani a hólyag összehúzódását.
Miután muszkarin-receptorok más szervekben is előfordulnak (pl. nyálmirigyben, vékonybélben), így ezen gyógyszerek jelentős mellékhatásokat tudnak kiváltani.
Hagyományosan ismert antikolinerg, ún. muszkarin-receptor gátló (kompetitív muszkarin-receptor inhibítor) a nadragulya (Atropa belladonna) hatóanyaga, az atropin, amit azonban erős, más szervekre kifejtett mellékhatása (szájszárazság, pupilla-tágulat, kézremegés, szapora szívverés) miatt a hiperaktív hólyag kezelésében nem alkalmaznak.
A ma használatos modernebb antikolinerg szerek kifejlesztésénél már igyekeznek figyelembe venni, hogy lehetőleg minél specifikusabban csak a hólyag izomzatában található receptorokra hassanak.
Aránylag kisebb mellékhatással (székrekedés, émelygés, hányinger, hasfájás, gyomorégés, homályos látás) bíró hatóanyagok a tolterodin, darifenacin, darifenacin-hidrobromid és a napi egyszeri bevétellel is hosszú hatású solifenacin hatóanyag.
Az antikolinerg hatás mellett görcsoldó és helyi érzéstelenítő hatással is bíró hatóanyag az oxybutynin. Simaizomgörcs-oldó hatása miatt szóba jöhet még a propiverin.
Eredményeket értek el egyes (triciklikus) antidepresszívumok, például a pontosan nem ismert hatásmechanizmusú imipramin hatóanyaggal. E gyógyszer elsősorban pszichés okokra is visszavezethető hiperaktív hólyagműködési zavarok esetében javasolt.
A gyógyszeres kezelés ellenjavallatait elsősorban a szívritmuszavarok, a zárt zugú glaukóma, a székrekedéses állapotok, vizelési nehezítettség, myasthenia gravis képezik.

Amennyiben a szájon keresztül adott gyógyszeres kezeléssel nem sikerül megfelelő eredményt elérni, akkor közvetlenül a hólyagba adott hatóanyagokat is kipróbálhatnak.
A kapszaicin, a pirospaprika csípősségét okozó anyag, mely a húgyhólyagot beidegző idegeket tudja tartósan gátolni, ha közvetlenül a hólyagba juttatják.
A botulinum toxin egyike a legerősebb méreganyagoknak, az ideg-izom-ingerületátvitelt blokkolja, így szájon át adva és az egész szervezetre hatva súlyos, akár életveszélyes bénulást is okozhatna, de helyileg, kizárólagosan a hólyagizomzatba történő beadáskor csak a hólyag ingerlékenységét, kontrakciós képességét csökkenti.

Érdemes külön említeni az időskori - ösztrogénhiány nyomán fellépő - nemi szervi sorvadás (atrófia), majd disztrófia miatt kialakult hiperaktív hólyag kezelését, amely elsősorban az idős hölgyeket érinti. A vizelet megtartásához fontos a húgycső és a gáttájék ösztrogén hormonokra érzékeny szöveteinek egészsége, rugalmassága. A húgycső azon nyomásának, amellyel elzárja a vizelet útját, mindaddig nagyobbnak kell lennie a hólyagban uralkodó nyomásnál, míg az ember ezt akaratlagosan nem változtatja meg. Erre azonban csak ép, egészséges szövetekkel, megfelelő állapotú izmokkal képes. A helyi ösztrogénkezelés ösztriol tartalmú kenőccsel az orvos által felírt adagolásban történik. A másik lehetőség a hüvelybe helyezett ösztrogénadagoló. A kezelés hatására az érintett szövetek állapota, rugalmassága javul.

Műtét:
A visszatérő húgyúti fertőzéseket okozó kisebb húgycső-eltéréseket (pl. szűkület vagy cisztaszerű kiboltosulás a húgycsővön), illetve a vizeletkiáramlási zavart okozó hólyagsérvet, hólyagnyaki vagy húgycső-szűkületet műtéti úton lehet kezelni. A gyógyszeres kezelésre nem javuló (elsősorban neurológiai betegségek következtében kialakuló) esetekben nagyobb beavatkozásokkal járó műtéti megoldásokat is alkalmazhatnak. Ide tartoznak a különböző ideggyöki úgynevezett neuromodulációk, amikor az idegsebész az idegekre helyezett ingerlő elektródákkal tudja befolyásolni a vizelési folyamatot.
Ha a hólyag túl kevés vizeletet képes befogadni, akkor megfontolandó a húgyhólyag béllel történő megnagyobbítása (augmentáció), ami azonban az eddig említetteknél nagyobb műtétet jelent..

Segédeszközök:
A manapság alkalmazott nedvszívó betétek ugyan kényelmesek és gyorsan cserélhetők, alkalmazásuk azonban csak akkor javasolt, ha az alkalmazott legjobb terápia mellett is előfordul vizelettartási zavar, illetve, ha a beteg idős kora vagy rossz általános állapota egyéb kezelést nem tesz lehetővé.

Hasznos tudnivalók

Manapság a gyermeknevelésből sokszor egy egyszerű, ám nagyon fontos dolog hiányzik, ez pedig a rendszerességre való szoktatás, és az egyszerű példamutatás. Zsigeri szerveinknek, még ha irányításuk nem is tudatos, éppúgy szüksége van a napi ritmusra, mint bármely tudatos tevékenység esetében. Különösen érvényes ez azon szerveinkre, amelyeknek egyes szakaszai zsigeri, külső kivezetései tudatos idegrendszeri irányítás alatt állnak.
A gyerekek napirendjének kialakításánál figyelni kell arra, hogy a reggelt vizelet- és székletürítéssel kezdjék, étkezés előtt menjenek vécére, és mossák meg a kezüket. Hasonlóképpen, mielőtt elmennek hazulról, menjenek el vécére, akkor is, ha csak kis mennyiségű vizeletet tudnak üríteni. Így út közben nem éri őket meglepetés, és nem kényszerülnek a vizelet visszatartására. Lefekvés előtt ugyancsak üríteni kell az addig felgyűlt vizeletet. Ez az egyszerű rendszeresség megelőzheti a betegséget, vagy jelentősen segítheti a terápiát, mert a zsigeri izmok is megtanulják a napi ritmust.

Nem helyes a kellemetlen tünetek ellen kevés folyadék fogyasztásával védekezni, hiszen a szervezet folyadékhiánya súlyos állapotokat okozhat. Ha valaki nem fogyaszt napi három liternél több folyadékot, mégis több mint 6-8-szor kényszerül felkeresni a mellékhelyiséget, feltétlenül forduljon orvoshoz. A jelenségnek nem csak a hiperaktív hólyag lehet a hátterében. Számos egyéb betegség (krónikus gyulladás, kő, daganat) is elképzelhető, melyek közül a legtöbb orvosi segítséget igényel.

Szerző: Máriáss Márta
Lektor: Dr. Majoros Attila

Kapcsolódó cikkek

A "száraz" öregségértA "száraz" öregségért
A vizelettartási zavar (inkontinencia) idős korban olyannyira gyakori, hogy már-már az előrehaladott életkor velejárójának is tekinthető. A felmérések szerint minden harmadik otthon élő idős embernek kisebb-nagyobb gondja van vele.





Szponzorált hirdetések