Találkozás a halállal


Szerző: Kiss Éva
2008. február 2. | Forrás:  HáziPatika.com

Nemigen szoktunk beszélni róla, szépítjük, kerüljük, hárítjuk a testi elmúlás gondolatát is, akár magunkról, akár szeretteinkről van szó, nem tudunk mit kezdeni a rettenetes valósággal. Milyen hát a halál, testközelből?

Felkészülni az elfogadhatatlanra

Halál közel annyiféle lehet, mint amennyi élet. Jöhet villámcsapásszerűen, egyik percről a másikra, és bekövetkezhet hosszas szenvedés után. Érhet valakit váratlanul, és úgy is, hogy hosszú ideje van felkészülni rá - már amennyire fel lehet készülni az elmúlásra. Személyiségtől függ, ki hogyan bírja elviselni a tudatot, hogy a napjai meg vannak számolva, sokan bizony nem is akarják tudni, mi vár rájuk. Gábor nem tartozott ezek közé. Ő 61 évesen fegyelmezetten hallgatta a rettenetes diagnózist: agydaganat, glioblasztóma, vagyis a létező legagresszívebb agytumor sújtott le rá. Mivel ez rendkívül gyorsan terjedő sejtburjánzás, a diagnózis után három nappal már sor is került a műtétre. Jól sikerült, hamar talpra állt, de - a betegsége alatt minden orvosi konzultációban ott bujkált ez a "de" - azt is közölték vele, hogy garancia a többéves túlélésre nincs: ebből a kórból gyakorlatilag még senki nem gyógyult meg. A sugárterápia és a gyógyszeres kezelés hónapjai következtek, amelyeket végigkísért az a remény, hogy ő lesz az a kivétel, akinél az új, modern, célzottan daganatellenes gyógyszer majd kifejti hatását. Három egymás utáni, negyedéves kontrollvizsgálat igazolta is ezt az optimizmust, de a műtét után egy évvel már kiújulást jeleztek a felvételek, Gábor újra kórházba került, az előző évinél sokkal rosszabb kilátásokkal.

Életet menteni a halálnak

Az állapota rohamosan romlott, négy nappal azután, hogy saját lábán kórházba vonult, mozgásra, beszédre, evés-ivásra képtelenül, eszméletlenül, fél oldalára bénán feküdt. A második műtétét így életmentésként végezték el, hiszen ha nem teszik, még aznap éjjel megöli az agytörzset fenyegető daganat. A hozzátartozói előtt nem titkolták az orvosok azt sem, hogy ez a műtét már felvethetne olyan etikai kérdéseket is, hogy egyáltalán, érdemes-e meghosszabbítani egy olyan életet, amely már csak szenvedéseket ígér. A kiújult daganat eltávolítása ugyanis csak rövid időre oldhatta meg azt a problémát, hogy az onkológia eszközei kimerültek. Sugárkezelésre már nem kerülhetett sor, a kemoterápia hatástalannak bizonyult, és az egyre mélyebbre az agy belsejébe hatoló daganat harmadszori megműtésére már nem lett volna mód. Azonban abban a helyzetben az orvosok ezen nem gondolkodhattak: az idegsebészek természetesen a szakmai protokoll szerint jártak el, és a legjobb tudásuk szerint végrehajtották a műtétet.

Harc az időért

Hozzátartozóként is rettenetes volt végigasszisztálni az ezután következő heteket. A második műtét után sokkal több idő kellett ahhoz, hogy újra tudatára ébredjen, önállóan enni-inni képes legyen, majd, hogy kezét-lábát újra mozgatni tudja. Mivelhogy az idegsebészet lehetőségei kimerültek, így tíz nappal a műtét után a neurológiára került. Faramuci helyzet: itt már nem az alapbetegség gyógyítása volt a cél - mivel erre a neurológusoknak sem voltak már eszközeik -, hanem csupán a műtét utáni állapotjavítás, mobilizálás, ödémaellenes kezelés. Furcsa volt látni egyfelől azt a hihetetlen szakmai gondosságot, amivel ez idő alatt például egy enyhe légúti fertőzését kikezelték, másfelől tudni, hogy már semmiféle daganatellenes kezelése nem folyik, és az agytumor kiújulása bármikor elkezdődhet. Manapság a kórházi osztályok lehetőségei korlátozottak, átlagosan nyolc napnál tovább nemigen tarthatnak aktív ágyon bent olyan beteget, akinek állapotában semmilyen kezelés hatására nem várható változás. Tőlünk is megkérdezték, kezdjék-e intézni betegünk krónikus ápolási osztályra való helyezését. Mivel azonban Gábor három hét alatt nagyjából visszanyerte mozgásképességét, kis segítséggel vagy járókerettel el tudta látni magát, így ez a lehetőség ekkor még fel sem merült, természetesen a további otthoni ápolás mellett döntöttünk.

Fogyó hold

Mindössze néhány nap adatott azonban csak arra, hogy még utoljára, családban, elviselhető állapotban élhessen, találkozhasson egy-két jó baráttal, családtagjával, elmehessen a kedves kis falusi templomba, kiülhessen az őszi napfényben a teraszra, hallgathassa a madarakat, vagy kedvenc operaáriáit. Egy hét múlva már pelenkázásra szorult, bal keze újra lebénult, először járás- majd teljesen mozgásképtelen lett, etetni, forgatni kellett, még ülésben sem tudta megtartani magát. Állapota rosszabbodásával tudata is egyre tompult, már nem is próbált olvasni, nem hallgatott zenét, beszédből is csak néhány szavas reagálásokra futotta. Egyre többször felejtette rajtunk vagy egy-egy tárgyon a szemét, mintha búcsúzna. Egyik alkalommal pedig, borotválás után sokáig tartotta a kezében a kézitükröt, és hosszan elnézegette saját sápadt, megviselt arcát, műtéti heges halántékát benne.

Van segítség?

Egy laikus hozzátartozó számára a magatehetetlen beteg egyedüli otthoni ápolása olyan feladatot jelent, amely könnyen meghaladja az erejét. Pelenkázni, forgatni, mosdatni, etetni, injekciózni egy nagytestű, mozgásképtelen embert - ne szépítsük, bizony, ez egy szakma, amelyhez érteni kell, mert különben csak kínlódva, és nagy valószínűséggel hiányosan lehet helytállni. Hogy háborgó lelkiismeretemen kicsit könnyítsek, segítség után néztem. Több olyan szervezetet is találtam, ahonnan ápolónők házhoz is kimennek. Azonban akadt, amely csak bizonyos körzetekbe küld ápolót, a másiknál óránként 1100-1300 Ft-ot kell fizetni, a harmadik ugyan OEP által finanszírozott, de csak bizonyos ápolási szakfeladatok (sebkötözés, infúzió, gyógytorna) elvégzését tudják elszámolni. A nagybeteg mosdatása, forgatása, amiben én segítséget kértem volna, az önkormányzat házi betegápoló szolgálatához tartozik. Ez is "fizetős" szolgáltatás, de ahhoz, hogy megállapíthassák, milyen óradíjért jöhet ki a gondozó, előbb be kellett volna adni a család összes jövedelemigazolását, közüzemi számláit, stb. Erre az ügyintézésre viszont ebben a helyzetben sem időm, sem türelmem nem volt, így segítség nélkül igyekeztem beletanulni mindenbe.

Hol leled halálod?

A kórházi zárójelentésben szerepelt egy olyan félmondat, hogy "neurológiai állapotromlás esetén készséggel visszavesszük osztályunkra". Bíztam ebben, hogy végső esetben visszavitethetem a kórházba, bár hallottam olyan történeteket is, amikor a kórház nem fogadta a súlyos állapotban lévő beteget - haldoklót -, mondván, hogy a reménytelen betegek ápolása nem az aktív ágyakkal üzemelő osztályok feladata. Ez a kérdés akkor vált élessé, amikor egy napon Gábort már sem felébreszteni, sem etetni-itatni nem lehetett. Nem tehettem mást: a nyilvánvalóan eszméletlen, közel végstádiumban lévő beteghez kihívtam az ügyeletet, hogy döntsék el ők, vállalható-e felelősséggel az otthoni ápolása, vagy állapota mindenképpen kórházi ellátást igényel. Ez utóbbi mellett döntöttek, és maguk telefonálták le a kórház sürgősségi osztályával, illetve a neurológiával, hogy fogadják majd. Élete utolsó napjait így kórházban töltötte, úgy, hogy a nap legnagyobb részében lányával váltottuk egymást mellette. Nem gondoltam, hogy egy szerettem elvesztésének terhét lehet még fokozni, de lehetett: akadt olyan ápolónő, aki erős lelkiismeret furdalást ébresztett bennem, hosszan fejtegetve, hogy mindenkinek jobb lenne otthon, családja körében meghalnia. (Ez olyan, etikát is érintő kérdés, amelyet nehéz eldönteni, nekem nem is sikerült. Csak a véleményemet írhatom le: amíg a beteg a tudatánál van, amíg jelent neki valamit a megszokott környezet, addig talán tényleg jobb otthon lennie. De egy kómás, infúzióra, mesterséges táplálásra szoruló betegnél szerintem felelőtlenség, a család számára pedig rettenetes lelki-fizikai teher.) Mindenesetre a kórháznak sikerült az utolsó pillanatban "megszabadulnia" a haldoklótól: két nappal a halála előtt átszállíttatták a városszéli krónikus ápolási osztályra.

Eliramlik az élet

Ideérkezve első pillanatban mellbe vágott a zsúfolt, alig felszerelt, leromlott kórtermek látványa, és az a semmihez nem hasonlítható szag. Úgy tűnt, az ország egyik legmodernebb kórházából mintha ötven évvel mentünk volna időben vissza. Aztán láttam, hogy megkap mindent, amit az állapota megkíván, és minden el is tűnt körülöttem, hiszen semmi nem volt már fontos, csak a halál nyilvánvaló közeledte. A daganat beszőtte az agyát, az utolsó CT már több, köztük egy tíz centis tumort mutatott. Utolsó napjait kómában töltötte, egymás után mondták fel a szervei a szolgálatot. Végtagjai lebénultak, majd a vizeletkiválasztása is leállt, csak a szíve és a tüdeje működött. Az arca még lázas pírban égett, de a keze már hideg volt. Tudtam, hogy jön a vég, de erre felkészülni nem lehet. És semmi racionalitás, sőt, a fájdalommentes elmúlásért való imádkozás sem készít fel arra, hogy ennyire testközelből éljük át a test romlását, az élet kihunyását. Ott voltunk mellette a lányával, simogattuk, fogtuk a kezét, imádkoztunk érte, helyette, és hallgattuk, ahogy harcol a tüdeje, ahogy a légzése egyre hangosabbá válik, majd ki-ki hagy, aztán elcsendesedik.
Nem, nem láttunk semmit, nem volt hang- és fényjelenség - megkérdezték tőlem, azért írom le - nem, nem tudom, melyik volt az a pillanat, amikor végleg elment. És innentől kezdve ki-ki maga gondolja végig, ő maga mit tud, mit hisz erről. Én remélem, hogy köztünk maradt.

Szerző:Forrás:Megjelent:
Kiss ÉvaHáziPatika.com2008. február 2.


Egészség témájú olvasnivalók a weben

Cikkajánló

Témakör: Lélek

Nemcsak a húszéveseké a világ

Jaj, dehogynem! - sóhajt fel ötvenéves barátnőm, aki hosszabb ideje egyedül él, és már a sokadik társkereső próbálkozása is kudarcot vallott. Tényleg ennyire nehéz bizonyos életkor felett társra találni?

tovább

Praktikák:

Mozgássorok

Mozgássorok
tovább

Tesztajánló

Asztma-kontroll teszt

Ön asztmás, és szeretné tudni, milyen mértékben van kézben tartva a betegsége? Tesztünk segítségével ezt könnyen megtudhatja!

Kapcsolódó cikkeink

Szponzorált hirdetések