Az öregedés művészete

Kalauz az öregedéshez / Fritz Riemann könyve


Szerző: Hajós Anett, pszichológus
2013. augusztus 28. | Forrás:  50plusz.hu

Miért nehezebb vagy éppen miért könnyebb a mai kor emberének megöregedni? Milyen erényei vannak az öregkornak? Hogyan lehet szembenézni a magánnyal? Végső soron: fel lehet-e készülni az öregedésre?

Több tekintetben könnyebb volt megöregedni olyan korokban, amikor az élet nem volt ilyen zaklatott ütemű, mint ma. Régen az öregek fölényben voltak a fiatalabbakkal szemben, gazdagabb tapasztalataik, nagyobb tudásuk és képességeik révén. Ahogy azonban széthullottak a nagycsaládok, és terjedt az iparosodás, az öregek gyakran fölöslegessé, sőt teherré váltak. Öregotthonokba dugják őket, s ott halnak meg, vagy kórházban, de már nem családban. Régen még számíthattak a környezetből jövő tiszteletre. Ma már az sem igaz, hogy a magas kor tapasztaltabbá tesz: az új találmányok robbanásszerű fejlődése azt hozza, hogy a fiatalok sokszor hamarabb képesek helytállni, az öregek nehezebben állnak át.

Ma megöregedni azért is nehezebb, mert a fiatalságnak abszolút értéket tulajdonítanak: mindenkit arra csábítanak, hogy lehetőleg sokáig maradjon fiatal, de legalábbis annak látsszék. Az öregség természettudományos szemszögből a fizikai, pszichikai és szellemi erők gyengülése. Tulajdonképpen egy hiányállapot, amit megpróbálunk enyhíteni. A testi folyamatok túlzott hangsúlyozásával többnyire passzív elvárásokat alakítunk ki: a betegségek enyhítését "csodaszerektől" reméljük.
Minden öregedő embernek választania kell: vagy görcsös igyekezettel vissza akarja tartani azt, amiről érzi, hogy úgyis kicsúszik a kezéből - a fiatalságát -, vagy vállalja az új életérzést, és ezzel új lehetőségek, változások számára nyitja meg magát. Új feladat hárul az idősekre, mert meg kell teremteniük az öregség új imidzsét: hogy olyan módon éljék meg az öregséget, amely meggyőző erővel hat.

Könnyű öregedés

Az életben semmi sem kizárólag pozitív vagy negatív. Láttuk, milyen nehézségeket ró korunk az öregségre - lássuk most azt is, milyen könnyebbségeket tartogat neki.

A modern orvostudomány mindinkább csökkenti az öregedés testi terheit. Sok olyan kór, amit eddig gyógyíthatatlannak tekintettek, ma már legalábbis késleltethető és enyhíthető, s ilyenek nem utolsó sorban az öregkori betegségek is. Tekintélyesen megnőtt a várható életkor, amelynek átlaga a statisztikák szerint az USA-ban és Európa nagy részén is jó 67 évre becsülhető, míg száz éve 40 körül volt. Az orvostudomány jóvoltából, ma az ember később érzi magát öregnek; így joggal számíthatunk arra, hogy később és lassabban öregszünk. Régen egy nő 40 körül már matrónának számított, ma viszont akár anyák és felnőtt lányaik versengenek egymással, s külsejük alapján néha nem könnyű megkülönböztetni őket.

Ma már senkiben nem kell korán fölöslegesség-érzésnek támadnia. Több útja-módja van annak, hogy időskorban is hasznosítsuk magunkat. Főként az embertársi segítésben nyílhatnának tág lehetőségek. A valódi törődés, odaadó készség és élettapasztalat, amit semmiféle kiképzés keretében nem lehet megtanulni - az idős emberek felhasználatlan erénye, amelyet társadalmilag gyümölcsözővé lehetne tenni segítségükkel. Arról se feledkezzünk meg, hogy a technika is hozzájárul az öregkor megkönnyítéséhez. Az általános motorizálás segít, hogy még jobban benne legyenek az idősek is az élet vérkeringésében (utazás, kiterjedt szállodahálózat, stb.).

Ma a tudomány egyre többet tesz az öregekért. A gerontológia a kései évek bajait kutatja, próbálja megérteni, és segítséget nyújtani. Hangsúlyozza az öregkori panaszok megelőzésének fontosságát, és hogy az öregedésre fel kell készülni.

Az öregség és a halál

Azt, hogy ki hogyan képzeli el az öregkorát a következőktől függ: milyennek tervezte, s eddig hogy élte le életét, tartalmasnak érzi-e vagy beteljesületlennek, sikeresnek vagy kudarcoktól terheltnek, elégedett-e vagy kiábrándult, milyen a testi és a lelki-szellemi egészsége, s a társadalmi, családi és gazdasági helyzete. Az egyéni sorsszerű tényezők mindig meg fogják határozni, hogy milyennek éljük majd meg az öregségünket. De nem lehet elszigetelten vizsgálni az öregséget, mintha a halál nem is volna. A halál az öregkorunk szükségképpeni velejárója, életünk második felében fokozatosan tudatosodik bennünk, hogy időnk korlátozott.

Nyugati kultúránkra általában jellemző a halálnak a lehető legnagyobb mérvű kirekesztése, az, hogy még a gondolatát is távol tartjuk tudatunktól. Ez a félénkség, amely nem meri a halál gondolatát bevonni életünkbe, erősítheti a halálfélelmet.

Ha egy öreg, beteg ember a halálról ejt szót, környezete ezt többnyire elbagatellizálja, ami az őszintétlenség és titokzatoskodás légkörét teremti meg. A beteg sejti, hogy valamit titkolnak előtte, és talán rosszabb az állapota, a környezet ezt érzi, s buzgón fáradozik azon, hogy ennek az ellenkezőjét bebizonyítsa. A kérdés azonban jogos: nem segítenénk-e jobban az öregeknek, ha nyugodtan beszélhetnének haláluk eshetőségéről a közeli hozzátartozókkal? Így elkerülhető lenne, hogy az idős ember elhagyatottnak érezze magát, mintha az ő halálának eshetősége csakis őrá tartoznék.

Közös sors, együttes segítség

Egy régi latin közmondás így hangzik: "Solamen miseris socios habuisse malorum", vagyis Sorstársakkal a bajt, ha megoszthatjuk, vigasz az már. A sorsközösség segít a nehéz terhek viselésében, így már nem vagyunk annyira egyedül. Új gondolatokat is szülhet: együttes segítő fáradozást a helyzeten változtatni igyekvő kísérleteket, összefogást a vész ellen, amellyel szemben az egyén magában tehetetlen és erőtlen. Az idős kor is ilyen sorsközösséggé kovácsolhatja az embereket, amelyben együttesen fáradoznak a felmerülő problémák megoldásán, s nem érik be annyival, hogy bajlódjék csak mindenki maga, ahogy tud. Bámulatos, hogyan virultak ki koros emberek az USA-ban azért, mert ott olyan általános képzést nyújtó tanfolyamok működnek, amelyekre bárki járhat, azzal a céllal, hogy a kimunkálatlan képességeket felébresszék. Olyan szervezeteket kellene létrehozni, amelyekhez idős emberek fordulhatnak - ahol lehetőségek, érdeklődési körök és tehetségek szerint tanácsokat adnak nekik, hol és miképp foglalkozhatnak azzal, amihez vonzódnak.

Csoportok nyújthatnak további lehetőséget arra, hogy a sorsközösség enyhíthessen a terheken. A csoportterápia, önismereti csoportok azzal a felismeréssel szolgálnak, hogy sokat segíthet a hasonló sorsú és problematikájú emberek beszélgető csoportokba való összehozása. Öregekből kellene tehát csoportokat alakítani idősebb pszichoterapeuták vezetése alatt. Az ilyen szerveződésekben a csoporttagok kölcsönösen helyreigazítják, figyelmeztetik egymást, ha téves magatartást, helytelen szemléletmódot és elvárást vagy mentalitást tapasztalnak.

Mi a mai valóság ezzel szemben? Nagyon sok öreg megy orvoshoz, mert ez az egyedüli lehetőség arra, hogy érezhesse: valaki törődik vele, s végre beszélhet egy embertársával a gondjairól. A kórház anyafunkciót tölt be sok idős számára, ott ápoltathatják és gondoztathatják magukat, s minél magányosabbnak és tehetetlenebbnek érzik magukat kint, annál nehezebben gyógyulnak.

Erényes kor

Melyek az érett kor erényei? Mindenekelőtt a higgadtság, amely türelmesebbé tesz másokkal és önmagunkkal szemben. További erénye az öregkornak az újszerű szeretetképesség, amelyet kifejleszthetünk magunkban. Nagy a veszélye ugyan annak, hogy öregségünkre önzőbbek leszünk, másrészt viszont új szeretetképességre nyílik lehetőségünk, ha nem vagyunk már magunknak olyan rendkívül fontosak. A korosodás további erénye a transzcendálási képesség - énünk határainak kitágítása, vallásosság formájában, misztikus élmények útján, meditáció révén. Az átélés mélysége is egyike lehet az öregkor erényeinek, hiszen mélyebben éljük át azt, aminek kimért ideje van. Az időskori érettség jele, ha a kívánás és bírvágy alábbhagy. A "kapni szeretnénk" igényének át kell változnia "adni vágyássá". Ez a változás nagyban befolyásolja azt, hogy ki mennyi értelmet fedez fel öreg napjaiban.

Az öregkor talán legnagyobb esélye a szellemi szabadságban rejlik. Előrehaladottabb korban általában függetlenebbek vagyunk, és megengedhetjük magunknak, hogy egyszerűen önmagunk legyünk. Kevésbé vagyunk elkötelezve másoknak, kevesebbért vagyunk felelősek, a külső realitás követelményei sem kötnek már annyira. Az öregség esélyt adhat arra, hogy új formában azonosuljunk önmagunkkal, anélkül hogy olyan szerepeket kellene játszanunk, amelyek korábban ránk zúdultak. Ehhez azonban a legőszintébbnek kell lennünk magunkhoz, és öncsalás nélkül kell elfogadni magunkat (és öregkorunkat).

Menekülés a magánytól

A magány egyre több ember számára válik rémítő gondolattá, vagy nehezen elviselhető valósággá. Különösen a korosodók félnek az elmagányosodástól. Pedig olyan korban élünk, amelyben a korábbinál már sokkal kisebb szerepet játszanak a bennünket más emberektől elválasztó földrajzi távolságok. A posta, a telefon és a modern közlekedési eszközök a legrövidebb időn belül összekötnek a hozzánk közelállókkal, a rádió és a televízió mindenkor bepillantást nyújt a világ folyásába. Tehát sohasem kell egyedül lennünk, hacsak nem akarjuk.

Egyénileg nagy különbségek lehetnek abban, hogy kinek mennyi kapcsolatra, illetve egyedüllétre van szüksége. Bizonyos mértékben azonban mindenkinek szüksége van emberi kapcsolatokra.

Mi a fenyegető és a nyomasztó a magányban? Valószínűleg a teljes védtelenség érzése, a magunkra utaltság, hogy senki sem beszél velünk, senkihez sem fordulhatunk, csak ürességet érzünk magunk körül, és meghatározhatatlan szorongás fog el.

A magányt annál kínzóbbnak és kilátástalanabbnak éljük meg, minél kevésbé tanultunk meg bánni vele. Akit gyerekkorában túl gyakran és túl sokáig hagytak magára, mielőtt megtanulhatta volna a bizakodást és a reménykedést, az később a magányt hasonló kétségbeeséssel és reménytelenséggel élheti át. De a fordítottja is igaz. Az is hozzájárulhat a magánytól való félelemhez, ha a gyereknek túl kevés alkalma volt önállóan azt tenni, amihez kedve volt, alig-alig tanulhatott meg egyedül foglalkozni valamivel.

Nehezebben elviselhető az a magány, amelyet szeretett személyek halála vagy a tőlük való elszakadás, a hosszan tartó társtalanság, betegség vagy a hajlott kor vált ki. Elszakadás és veszteségélmények miatt néha hirtelen, zuhanásszerűen magunkra maradunk, akkora ürességben, szomorúságban és fájdalomban, hogy az elől nincs menekvés, kénytelenek vagyunk elfogadni és végigszenvedni ezt a magányt. Ha megküzdünk velük, fordulatot hozhatnak az életünkbe, s akkor alázatosabban és emberibbé váltan kerülhetünk ki belőlük, elkezdhetünk búcsút venni egytől-mástól, amiről úgy véltük, hogy meg kell tartanunk, vagy szert kell tennünk rá.

Van egy végső magány, amely elől nem menekülhetünk el: a betegség és az öregség, és ezt az orvostudomány bizonyos ígéretek ellenére sem tudja megakadályozni vagy feltartóztatni. Itt az segít, ha befelé figyelünk, saját mélységünkre. A kezdet az, hogy ne meneküljünk a magánytól, hanem fogadjuk el. Hogy aztán milyen utat választunk, vagy találunk, amelyen fölfedezzük a magány áldását, az emberenként különböző.


Forrás:
Riemann, F.: Az öregedés művészete. Háttér Kiadó, Budapest (1999)
Előző cikk: Így öregedjünk tudatosan!

Szerző:Forrás:Megjelent:
Hajós Anett, pszichológus50plusz.hu2013. augusztus 28.


Egészség témájú olvasnivalók a weben

Cikkajánló

Témakör: Ügyintéző

6 kérdés - e-bankolás: nyugodt nyaralás?

Annak is érdemes elgondolkodnia banki ügyei internetes intézésén mint lehetőségen, aki különben programnak tekinti a csekkfeladást vagy a várakozást a bankfiókban. Még egy nyugdíjas sem időmilliomos...

tovább

Tippek:

A láb normál hőmérséklete 30 °C körül van. Hogy ezt hidegben is jobban megőrizhesse, elősegíthetjük lábfürdőkkel. A rozmaring- és levendulaolajos lábvíz fokozza a vérkeringést, és kellemes illatú!

Praktikák:

Mozgássorok

Mozgássorok
tovább

50plusz.hu Fórum

Kapcsolódó cikkeink

Szponzorált hirdetések