Felkészülni az elfogadhatatlanra

Halál közel annyiféle lehet, mint amennyi élet. Jöhet villámcsapásszerűen, egyik percről a másikra, és bekövetkezhet hosszas szenvedés után. Érhet valakit váratlanul, és úgy is, hogy hosszú ideje van felkészülni rá - már amennyire fel lehet készülni az elmúlásra. Személyiségtől függ, ki hogyan bírja elviselni a tudatot, hogy a napjai meg vannak számolva, sokan bizony nem is akarják tudni, mi vár rájuk. Gábor nem tartozott ezek közé. Ő 61 évesen fegyelmezetten hallgatta a rettenetes diagnózist: agydaganat, glioblasztóma, vagyis a létező legagresszívebb agytumor sújtott le rá. Mivel ez rendkívül gyorsan terjedő sejtburjánzás, a diagnózis után három nappal már sor is került a műtétre. Jól sikerült, hamar talpra állt, de - a betegsége alatt minden orvosi konzultációban ott bujkált ez a "de" - azt is közölték vele, hogy garancia a többéves túlélésre nincs: ebből a kórból gyakorlatilag még senki nem gyógyult meg. A sugárterápia és a gyógyszeres kezelés hónapjai következtek, amelyeket végigkísért az a remény, hogy ő lesz az a kivétel, akinél az új, modern, célzottan daganatellenes gyógyszer majd kifejti hatását. Három egymás utáni, negyedéves kontrollvizsgálat igazolta is ezt az optimizmust, de a műtét után egy évvel már kiújulást jeleztek a felvételek, Gábor újra kórházba került, az előző évinél sokkal rosszabb kilátásokkal.

Életet menteni a halálnak

Az állapota rohamosan romlott, négy nappal azután, hogy saját lábán kórházba vonult, mozgásra, beszédre, evés-ivásra képtelenül, eszméletlenül, fél oldalára bénán feküdt. A második műtétét így életmentésként végezték el, hiszen ha nem teszik, még aznap éjjel megöli az agytörzset fenyegető daganat. A hozzátartozói előtt nem titkolták az orvosok azt sem, hogy ez a műtét már felvethetne olyan etikai kérdéseket is, hogy egyáltalán, érdemes-e meghosszabbítani egy olyan életet, amely már csak szenvedéseket ígér. A kiújult daganat eltávolítása ugyanis csak rövid időre oldhatta meg azt a problémát, hogy az onkológia eszközei kimerültek. Sugárkezelésre már nem kerülhetett sor, a kemoterápia hatástalannak bizonyult, és az egyre mélyebbre az agy belsejébe hatoló daganat harmadszori megműtésére már nem lett volna mód. Azonban abban a helyzetben az orvosok ezen nem gondolkodhattak: az idegsebészek természetesen a szakmai protokoll szerint jártak el, és a legjobb tudásuk szerint végrehajtották a műtétet.

Harc az időért

Hozzátartozóként is rettenetes volt végigasszisztálni az ezután következő heteket. A második műtét után sokkal több idő kellett ahhoz, hogy újra tudatára ébredjen, önállóan enni-inni képes legyen, majd, hogy kezét-lábát újra mozgatni tudja. Mivelhogy az idegsebészet lehetőségei kimerültek, így tíz nappal a műtét után a neurológiára került. Faramuci helyzet: itt már nem az alapbetegség gyógyítása volt a cél - mivel erre a neurológusoknak sem voltak már eszközeik -, hanem csupán a műtét utáni állapotjavítás, mobilizálás, ödémaellenes kezelés. Furcsa volt látni egyfelől azt a hihetetlen szakmai gondosságot, amivel ez idő alatt például egy enyhe légúti fertőzését kikezelték, másfelől tudni, hogy már semmiféle daganatellenes kezelése nem folyik, és az agytumor kiújulása bármikor elkezdődhet. Manapság a kórházi osztályok lehetőségei korlátozottak, átlagosan nyolc napnál tovább nemigen tarthatnak aktív ágyon bent olyan beteget, akinek állapotában semmilyen kezelés hatására nem várható változás. Tőlünk is megkérdezték, kezdjék-e intézni betegünk krónikus ápolási osztályra való helyezését. Mivel azonban Gábor három hét alatt nagyjából visszanyerte mozgásképességét, kis segítséggel vagy járókerettel el tudta látni magát, így ez a lehetőség ekkor még fel sem merült, természetesen a további otthoni ápolás mellett döntöttünk.

Fogyó hold

Mindössze néhány nap adatott azonban csak arra, hogy még utoljára, családban, elviselhető állapotban élhessen, találkozhasson egy-két jó baráttal, családtagjával, elmehessen a kedves kis falusi templomba, kiülhessen az őszi napfényben a teraszra, hallgathassa a madarakat, vagy kedvenc operaáriáit. Egy hét múlva már pelenkázásra szorult, bal keze újra lebénult, először járás- majd teljesen mozgásképtelen lett, etetni, forgatni kellett, még ülésben sem tudta megtartani magát. Állapota rosszabbodásával tudata is egyre tompult, már nem is próbált olvasni, nem hallgatott zenét, beszédből is csak néhány szavas reagálásokra futotta. Egyre többször felejtette rajtunk vagy egy-egy tárgyon a szemét, mintha búcsúzna. Egyik alkalommal pedig, borotválás után sokáig tartotta a kezében a kézitükröt, és hosszan elnézegette saját sápadt, megviselt arcát, műtéti heges halántékát benne.