Sokfélék vagyunk

"Gyakorlottabb" beteglátogatók, akik súlyosan beteg hozzátartozójuk mellett számos órát töltenek heteken át a kórházban, tapasztalhatják, milyen sokféle jelenet kialakulhat egy-egy kórteremben. Az egyik beteg éjjeliszekrényén egy kisebb abc teljes élelmiszerválasztéka darvadozik, a másiknak tévével, rádióval próbálnak otthoni kényelmet teremteni, a harmadik mellett meg épp ellenkezőleg, egy kórházi bögre árválkodik csupán, jelezve, hogy nem nyitja rá senki az ajtót. Az egyik ágyat rendre három-négy hozzátartozó állja körül (a beszélgetésüket óhatatlanul hallják a betegtársak is), a másik mellé szinte beköltözik egy segítő családtag, de számos olyan beteg is akad, aki csak a kórházi személyzetre számíthat. A legtöbb kórházban ma már nincs napi egy-két órára korlátozva a kijelölt látogatási idő, gyakorlatilag reggel nyolctól este nyolcig egész nap bejöhetnek a hozzátartozók, csak éppen a vizit vagy a kezelések idejére kérik meg őket, hogy menjenek ki a folyosóra. Nem mindenki ért egyet abban, hogy ez az engedékenység biztosan a betegek érdekét szolgálja, hiszen a látogatók sokszor fárasztóak, hangosak, zavaróak még saját hozzátartozójuk számára is, hát még a betegtársaknak. A kezelés során sok olyan helyzet is kialakulhat, amely nem tűri a tanúkat, de egyébként is sok beteg számára egyszerűen kínos a tudat, hogy mások, idegenek vagy akár a családtagok is látják az elesettségüket, gyengeségüket. Ezért lenne fontos néhány alapvető viselkedési szabályt mindenkinek betartani, hogy a segítőkészség valóban elérje a célját. Fontos az is, hogy nemcsak a saját betegünkre, hanem a többiekre és az ápolószemélyzetre is tekintettel kell lennünk, nehogy puszta jó szándékból akadályozzuk őket a gyógyulásban vagy a gyógyításban.

Első a beteg érdeke

Bármennyire is szeretnénk segíteni, vagy úgy gondoljuk, hogy "illik" a hozzátartozónkat rendszeresen látogatni, először mindenképpen tisztázzuk, óhajtja-e egyáltalán az ottlétünket, tudunk-e valamiben segíteni neki vagy a kórháziaknak az ápolásában. Előfordulhat ugyanis, hogy - akár átmenetileg - szívesebben veszi, ha békén hagyják. Például súlyos műtét után legyengülve, akadozó lélegzettel, csövekre kötve, stb. szinte biztos, hogy sem kedve, sem ereje nincs beszélgetni, mégis úgy érezheti, hogy a hozzátartozói "elvárnak tőle" legalább valami reagálást, ébrenlétet, egy-egy szót, kézszorítást, stb. Katéterre kötve, pelenkázva, magatehetetlenségüket érezve sok beteget feszélyez, hogy szerettei ilyen állapotban látják. Érdemes hát megbeszélni vele, hogy ő mit szeretne, mire volna szüksége, illetve az orvosát, ápolóit is meg kell kérdezni, mit tehetünk, hogy a legkevésbé legyünk útban, és miben tudnánk esetleg az ő munkájukat segíteni.

Nem gyerek, csak beteg

Régi, rosszízű szokás, de máig érezhető, hogy sokan a legyengült, ápolásra szoruló embert mintegy gyereknek látva, negédes stílusban szólítják meg. A "Hoztam neked leveskét, husikát, ahogy szereted", "na, a kedvemért, még egy kanállal" - típusú mondatoktól, kedveskedő tukmálástól, kicsinyítő képzőktől például a legtöbb beteg nagyjából rosszul evő négyévesnek érzi magát, ami nem igazán tesz jót az önérzetének, akaraterejének. Legalább ennyire idegesítő az is, amikor a kedélyes "na, hogy vagyunk?" hangzik fel. ("Te jól, én rosszul" - mondhatná erre a beteg, ha volna ereje rá, de ha nincs, akkor is rosszkedve lesz tőle.) Nemcsak az evés, hanem az ürítés dolgai is bizonytalanná válhatnak: idős vagy súlyos beteg gyakran nem képes a szükségét irányítani, nem érzi az ingert vagy nem tud vécére kimenni, kacsára, pelenkára szorul. Ha ezek mellett mégis megtörténik a baleset, a hozzátartozó kezelje természetesen, nyugodtan a kellemetlenséget, ha mód van rá, segítsen maga, vagy szóljon a nővéreknek, de semmi esetre se hibáztassa a beteget (lehet ilyet is látni, sajnos), ne éreztesse, hogy undorodik.

Segíthetünk?

Igen, de nem mindegy, hogyan! Semmiképpen sem úgy, mintha a hozzátartozó felügyelné vagy netán felülbírálhatná az ápolószemélyzet munkáját, még akkor sem, ha esetleg az illetőnek magának is van egészségügyi végzettsége. Ha bármi gondja lenne azzal az ellátással, amit a családtagja kap, annak utána lehet járni az arra kijelölt módon (főápoló, osztályvezető főorvos, betegjogi képviselő, stb.), de ilyen jellegű vitának semmi helye nincs a betegágy mellett. Már csak azért sem, mert a betegnek szüksége van arra, hogy töretlen bizalommal fordulhasson gyógyítói felé.
Leghasznosabb, ha azokat az apróbb ápolási feladatokat vállaljuk el, amelyekhez nem kell szaktudás, csak jelenlét és figyelem: ivásban, evésben segítés, ágyigazítás, a beteg kéréseinek teljesítése. A legtöbb magyar kórházban nagyon szűkös létszámmal dolgoznak, és ha például egy osztályon mindössze két nővér van egyszerre szolgálatban, nem tudnak egyszerre minden kórteremben jelen lenni. Ebédeltetésnél például nagyon jól jön a hozzátartozók segítsége, ha a beteg mozgásában korlátozva van. Fontos tudnivaló ugyanakkor, hogy csak a teljesen tiszta tudatú, együttműködő beteget etetheti hozzátartozója, hiszen egyébként laikus könnyen bajt is csinálhat. Vannak helyzetek, amikor az ápolókat kell megkérdezni, teljesíthető-e a beteg kérése, nem ütközik-e a terápiával vagy diétával. Például egy cukorbetegnek ne vigyünk be "csak egy falat" csokoládét sem, vagy ha egy gerincműtött vízszintes, párna nélküli ágyon fekszik, annak nyilván megvan az oka, akkor sem szabad változtatni rajta, ha a beteg kéri.