"Hoztam egy kis leveskét" - avagy hozzátartozók a kórházban
1. / 2 oldal
Ha valakink kórházba kerül, természetesen mindent megtennénk, hogy mihamarabb felgyógyuljon. Látogatjuk, etetjük-itatjuk, szórakoztatni igyekszünk. De vajon mivel teszünk jót, és mi az, ami zavarhatja őt? Hogyan tudjuk valóban segíteni betegeünket?
Sokfélék vagyunk

Első a beteg érdeke
Bármennyire is szeretnénk segíteni, vagy úgy gondoljuk, hogy "illik" a hozzátartozónkat rendszeresen látogatni, először mindenképpen tisztázzuk, óhajtja-e egyáltalán az ottlétünket, tudunk-e valamiben segíteni neki vagy a kórháziaknak az ápolásában. Előfordulhat ugyanis, hogy - akár átmenetileg - szívesebben veszi, ha békén hagyják. Például súlyos műtét után legyengülve, akadozó lélegzettel, csövekre kötve, stb. szinte biztos, hogy sem kedve, sem ereje nincs beszélgetni, mégis úgy érezheti, hogy a hozzátartozói "elvárnak tőle" legalább valami reagálást, ébrenlétet, egy-egy szót, kézszorítást, stb. Katéterre kötve, pelenkázva, magatehetetlenségüket érezve sok beteget feszélyez, hogy szerettei ilyen állapotban látják. Érdemes hát megbeszélni vele, hogy ő mit szeretne, mire volna szüksége, illetve az orvosát, ápolóit is meg kell kérdezni, mit tehetünk, hogy a legkevésbé legyünk útban, és miben tudnánk esetleg az ő munkájukat segíteni.Nem gyerek, csak beteg
Régi, rosszízű szokás, de máig érezhető, hogy sokan a legyengült, ápolásra szoruló embert mintegy gyereknek látva, negédes stílusban szólítják meg. A "Hoztam neked leveskét, husikát, ahogy szereted", "na, a kedvemért, még egy kanállal" - típusú mondatoktól, kedveskedő tukmálástól, kicsinyítő képzőktől például a legtöbb beteg nagyjából rosszul evő négyévesnek érzi magát, ami nem igazán tesz jót az önérzetének, akaraterejének. Legalább ennyire idegesítő az is, amikor a kedélyes "na, hogy vagyunk?" hangzik fel. ("Te jól, én rosszul" - mondhatná erre a beteg, ha volna ereje rá, de ha nincs, akkor is rosszkedve lesz tőle.) Nemcsak az evés, hanem az ürítés dolgai is bizonytalanná válhatnak: idős vagy súlyos beteg gyakran nem képes a szükségét irányítani, nem érzi az ingert vagy nem tud vécére kimenni, kacsára, pelenkára szorul. Ha ezek mellett mégis megtörténik a baleset, a hozzátartozó kezelje természetesen, nyugodtan a kellemetlenséget, ha mód van rá, segítsen maga, vagy szóljon a nővéreknek, de semmi esetre se hibáztassa a beteget (lehet ilyet is látni, sajnos), ne éreztesse, hogy undorodik.Segíthetünk?
Igen, de nem mindegy, hogyan! Semmiképpen sem úgy, mintha a hozzátartozó felügyelné vagy netán felülbírálhatná az ápolószemélyzet munkáját, még akkor sem, ha esetleg az illetőnek magának is van egészségügyi végzettsége. Ha bármi gondja lenne azzal az ellátással, amit a családtagja kap, annak utána lehet járni az arra kijelölt módon (főápoló, osztályvezető főorvos, betegjogi képviselő, stb.), de ilyen jellegű vitának semmi helye nincs a betegágy mellett. Már csak azért sem, mert a betegnek szüksége van arra, hogy töretlen bizalommal fordulhasson gyógyítói felé.Leghasznosabb, ha azokat az apróbb ápolási feladatokat vállaljuk el, amelyekhez nem kell szaktudás, csak jelenlét és figyelem: ivásban, evésben segítés, ágyigazítás, a beteg kéréseinek teljesítése. A legtöbb magyar kórházban nagyon szűkös létszámmal dolgoznak, és ha például egy osztályon mindössze két nővér van egyszerre szolgálatban, nem tudnak egyszerre minden kórteremben jelen lenni. Ebédeltetésnél például nagyon jól jön a hozzátartozók segítsége, ha a beteg mozgásában korlátozva van. Fontos tudnivaló ugyanakkor, hogy csak a teljesen tiszta tudatú, együttműködő beteget etetheti hozzátartozója, hiszen egyébként laikus könnyen bajt is csinálhat. Vannak helyzetek, amikor az ápolókat kell megkérdezni, teljesíthető-e a beteg kérése, nem ütközik-e a terápiával vagy diétával. Például egy cukorbetegnek ne vigyünk be "csak egy falat" csokoládét sem, vagy ha egy gerincműtött vízszintes, párna nélküli ágyon fekszik, annak nyilván megvan az oka, akkor sem szabad változtatni rajta, ha a beteg kéri.
1. / 2 oldal
A cikk folytatódik
|
