Mindannyiunk életében elkerülhetetlen esemény a halál, mégsem foglalkozunk vele, nem készülünk rá, sőt, elhárítjuk, amikor csak lehet. A világ nem tanít meg minket meghalni. Sőt, elrejti előlünk a halált, tabuként kezeli. Pedig, ha a halálról gondolkodunk, tulajdonképpen az életről, az élet értékeiről, értelméről is gondolkodunk. Ha nem így teszünk, megeshet, hogy a halálos ágyunkon döbbenünk ár, hogy eliramlott az élet. És mi is volt az értelme? Tesszük fel a kérdést.

Van-e élet a halál után? Mi lesz velünk, ha meghalunk? Hová mennek, akik elhagynak bennünket? Sokunk számára ezek fájdalmas, szorongató kérdések, ezért inkább eltemetjük őket magunkban.

De nem volt ez mindig így. A halálról, s így a haldoklásról vallott elvek kultúránként, s koronként változnak. Régen megtanult az ember búcsúztatni, gyászolni. Rítusok és hagyományok segítették ebben is, és nem volt magára maradott. A haldoklás így azt jelenthette, hogy a család, a rokonok, a barátok és a szomszédok összegyűltek, együtt voltak. A haldokló hagyatkozott, búcsúzkodott, az itt-maradottak pedig elbúcsúzhattak. Mindez egy közösségi élmény volt.

Az utóbbi évtizedekben a haldoklókat kórházi ágyon, magányosan, elkábítva, magatehetetlen lényként képzeljük el. Idegen kórházakban, kórtermekben, elszeparáltan, minél inkább látóterünkből, s ezáltal a tudatunkból kizárva. Mert az élet megy tovább. Igen, de elköszönni muszáj.

"Két karodban nem ijeszt majd a halál nagy csöndje sem"

A Hospice mozgalom volt az, mely felhívta a figyelmet arra, hogy a halál az élet része, hogy "az emberi méltóság az utolsó pillanatig megőrizhető", s hogy a haldokló külön személyiség, aki figyelmet érdemel. A haldoklás tehát nem értelmetlen idő.

Lehetőség arra, hogy megfogalmazódjanak fontos kérdések: mi volt életem értelme? A halál előtti hetek a személyiség kiteljesedésének időszakai is lehetnek. Sajátságos, bensőséges idő ez. Halála előtt megpróbál mindenki önmagáról vallani, s teszik ezt azoknak, akik mellettük vannak ilyenkor. Egy mozdulattal, egy pillantással elmondani azt, ami fontos, amit eddig nem lehetett, vagy nem tudott elmondani.

És mivel valóságos az igény - emberi módon átélni az utolsó napokat, órákat, perceket - így haldokló kísérőjeként egyet tehetünk: hitet adunk neki, hogy nincs egyedül - mondja Teréz Anya.

Magányosan, de nem egyedül

Haldokló szerettünk gondozása nem könnyű. Nem lehetünk erre elég felkészültek, elég magabiztosak. Mégis, tudnunk kell, körülbelül mire számíthatunk, mit és mikor tehetünk. Nagyon fontos, hogy a segítésnek nem a saját elképzeléseinken, hanem a haldokló igényein kell alapulnia. Az ő speciális fizikai, érzelmi, pszicho-szociális szükségletein.

Az első és legfontosabb - ha valóban figyelembe vesszük, hogy mit szeretne -, hogy a haldokló megválaszthassa, hol ápolják élete végén. A kórház, a szanatórium, és az úgynevezett elfekvők mellett nem szabad elfelejtenünk, hogy az otthoni ápolás is szóba jöhet. Igenis sokan szeretnének otthon, ismerős környezetben, szeretteik körében meghalni. Ha haldokló szerettünk ezt választja, ne ijedjünk meg, próbáljunk berendezkedni erre az ápolási formára, és ne szégyelljük akár egy ápoló segítségét kérni.

Függetlenül attól, hol tölti haldokló szerettünk élete utolsó heteit, nekünk egy fontos feladatunk van: hogy tudjunk rá figyelni. Azt a bizonyosságot és bizalmat kell neki nyújtani, hogy nincs egyedül, éreznie kell, hogy biztonságban van.