Samu doktorról közel negyven éve, 1973 januárjában, gyermekként hallottam először. Egy kis nógrádi faluban éltünk akkor, és a falu egy emberként várta a Balassagyarmatról érkező híreket, aggódva azokért a lányokért, akiket két fegyveres öt napig túszként fogva tartott a kollégiumban. A lányok végül élve kerültek ki onnan, és ki-ki a falujában elmesélte a történteket, szinte áhítatos tisztelettel említve meg Samu főorvos nevét, aki a borzalmas napokban az egyetlen kapcsolatuk volt a külvilággal.
Magyarország első túsztárgyalója
A balassagyarmati kórház pszichiátriájának városszerte ismert főorvosát a történtek előtt döbbenten és felkészületlenül álló rendőrkapitány kérte fel, hogy próbáljon meg valamit tenni, beszélni a túszejtőkkel. A csendes szavú, törékeny alkatú orvos azzal a szelíd bátorsággal állt a géppisztolyos fiúk elé, amellyel olykor a pszichiátrián fékezte meg a zavart elméjű dühöngőket. Azt nem sikerült elérnie, hogy letegyék a fegyvert, de higgadt bölcsességével sokat segített, hogy elkezdjenek gondolkodni tetteik súlyán, és ne fordítsák fegyvereiket a lányok ellen.
Az alkalmi túsztárgyaló a rászegeződő fegyverek előtt is ragaszkodott hozzá, hogy beszélhessen a lányokkal is, felmérje helyzetüket, és gyógyszert, élelmet, ivóvizet hozhasson be nekik. Megnyugtató szavai, közvetítési próbálkozásai miatt ők megmentőjükként emlékeznek rá, van olyan, aki azóta is tartja vele a kapcsolatot. Így történhetett, hogy a most 89 éves dr. Samu Istvánt egy időben szinte mindenki ismerte a megyében, azok is, akiknek a családjában soha semmilyen pszichiátriai betegség vagy függőség nem fordult elő.
Derűs emberség a lét legalsó szintjén is
Kínos gondok végbéltájékon: mennyit tudunk róluk?
Hotel Caramell Premium Resort****superior nyereményjáték
Sokat hallottam róla, de személyesen csak negyedszázaddal később, 1997-ben találkoztam vele. Fehér hajú, egyenes tartású, törékeny alkatú "doktor bácsit" láttam, bozontos szemöldöke alól derűs, mindent látó, mindent megértő szemek néztek rám. Végigvezetett a Dózsa György úti hajléktalanszállóban, a krízisosztály termein, és csendes örömmel mutatta azt a kórházat, amelyet a hozzá hasonló fanatikus emberbarátokkal együtt szinte a semmiből hoztak létre a legelesettebbek részére. Azok kaptak itt ápolást, gyógyszert, szállást, meleg ételt, jó szót, akik többszörösen is rászorultak, mint otthontalanok, szegények, betegek és magányosak, és akiket - a legújabb kor csúf terméke ez a szó - krónikus betegségük, csonkolt lábuk, pszichés állapotuk miatt még "utcaképesnek" sem lehetett nyilvánítani.
A kríziskórházban mindig telt ház volt, rendszeresen sokkal több beteget fogadtak, mint amennyi férőhely hivatalosan rendelkezésre állt, és nemegyszer volt szükség a gondozó személyzet leleményességére, hogy mindenkit el tudjanak helyezni. Akkor arra a kérdésre, hogy 74 évesen hogy bír ilyen emberpróbáló feladatot ellátni, azt válaszolta, hogy a humor és a humánum, a nyitott szívű empátia segíti őt nap mint nap. "Minden korosztályban fiatalnak kell maradni, megőrizni a képességet a megújulásra, az önkritikára, a játékra. Minden életpályán szükség van az emberek iránti tiszteletre, toleranciára, méltóságuk elismerésére, sőt ennél is többre: megbocsátásra, szeretetre. Arról persze szó sincs, hogy ez maradéktalanul teljesülne, de megpróbálni az alapvető emberséghez tartozik" - mondta.
"Az emberség kulturális örökségem"
Dr. Samu István most 89 éves, az aktív gyógyító munkával két éve hagyott fel. Amikor az újbóli találkozás előtt telefonon beszéltünk, nevetve figyelmeztetett: őt kordában kell tartani, mert "hajlamos elkalandozni a beszélgetés során abba az irányba, ami épp foglalkoztatja". Az lehet a legérdekesebb - válaszoltam, és így is lett, bár kiderült, hogy egy cikk kereteit sokszorosan meghaladja, ami mostanában a gondolatait betölti. A gyökereket keresi, hogyan, miért lett az, aki, a személyiségét nagyrészt meghatározó genetikai, családi, közösségi, kulturális örökségét szeretné tisztábban látni.
A Felvidéken, a Gömör megyei Jánosi faluban született, ma divatos szóval első generációs értelmiségiként, hacsak nem számítjuk Árvai Samu nevű oskolamester ősét, akitől a nevét kapta a család. A korán protestáns faluban vegyesen éltek tótok és magyarok, szorgalmas, a földet szerető, egymással békében élő, az erőszakot, a háborút elutasító generációk sorát találta, amikor az ősei után kutatott. "Az emberség, a pacifizmus családi örökségem" - foglalta össze.
Nehéz volt fegyelmezetten, az időrendhez ragaszkodva témánál maradni Samu doktor életútjáról beszélgetve is. Ilyen gazdag pálya felidézése során hol itt, hol ott akadtunk valakire, akiről szívesen hallanék többet is: a Konkoly-Thege családba tartozó falusi papról, Sárkány Oszkár íróról, aki a tanára volt, első főnökéről, Sántha Kálmán ideggyógyászról, tragikus sorsú, fiatalon meggyilkolt kolléganőjéről, Okrotay Kornéliáról és a többiekről, akikkel az évtizedek során együtt dolgozott vagy kapcsolatba került.
Az is külön orvostörténeti cikket érdemelne, hogyan indult meg a front elvonulása után a debreceni orvosegyetem, miként kezdte meg működését ott a modern idegsebészeti klinika, hogyan dolgozták ki a nyitottabb, a munka- és csoportterápia eszközeit is használó pszichiátriai osztályt Balassagyarmaton. Több lehet érdekes anekdotánál például, hogy miért nem siettek meggyógyulni a hetvenes években az alföldi tanyavilágból érkező pszichiátriai betegek, vagy akár az is, miért nem lehetett Samu doktorból Micsurin miatt genetikus.
Állomások
"Az orvosi pályán sokféle hajlamhoz, képességhez lehet harmonikusan illő munkaterületet találni. Egy pszichiáter akár lehet kétbalkezes is, az a fontos, hogy művelt, türelmes, empatikus, emberséges legyen" - mondta ironikusan a pályaválasztásáról. Debrecenben doktorált, az ottani ideggyógyászati klinikán helyezkedett el, majd 1957-től 17 éven át volt a balassagyarmati pszichiátria főorvosa. Később Berettyóújfalun, Salgótarjánban, Nógrádgárdonyban és Budapesten dolgozott.
Nyugdíjazása után fel sem merült, hogy nyugalomba vonuljon, hanem, ha lehet, a gyógyító munkának még a pszichiátriánál is elhanyagoltabb, nehezebb területén keresett tevékenységet magának: a Dózsa György úti hajléktalankórház, végül pedig az Evangéliumi Testvérközösség által fenntartott Oltalom Kórház orvosa lett. Onnan vonult nyugalomba két évvel ezelőtt, 87 éves korában. Egy szerény pesti lakásban él családjával. Feleségével még egyetemista korukban ismerkedtek meg, 62 éve házasok. Ő nemcsak társa, gyermekei anyja, hanem orvoskollégája, munkatársa is volt a hosszú évtizedek során.
"Minden egyes szerepemben és vállalásomban jól éreztem magam, mindig igyekeztem a maximumot nyújtani a betegeimnek és a munkatársaimnak. Ezen a pályán azonban senki nem lehet elégedett: nem lehet önmagunkkal és a lehetőségekkel szembeni, inspiráló elégedetlenség, a jobbra való törekvés nélkül elfogadni azt, hogy mindenen és mindenkin nem tudunk, nem lehet segíteni. Tudjuk, hogy sokszor a miliő, a beteg szociális helyzete nem segíti a gyógyulást, tudjuk, hogy nincs mindenre gyógyszer, és a beteg sem mindig reagál egyformán, és mindig vannak kiszámíthatatlan körülmények egy betegség lefolyásában. Tisztában kell lenni azzal is, hogy a döntéseink a legjobb eredményre törekedve is sokszor a valószínűsítés szintjén mozognak, és sohasem eshetünk a saját csalhatatlanságunk hitébe. Az orvost a pályája során végig gyötri ez a tudat, a beteg iránti empátia és segíteni akarás mégis szakadatlanul megoldáskeresésre készteti" - próbálta összegezni hat évtizedes orvosi tapasztalatait.
Utóirat helyett: találkozás Margittal
"Nemrégiben az utcán sétáltam, amikor rám köszönt, majd hangos örömrivalgással a nyakamba borult egy nő, átölelt, puszilt - mesélte mosolyogva a beszélgetésünk végén Samu doktor. - Megismertem: Margit volt, a Dózsa György úti kríziskórház visszatérő lakója, akit renitens viselkedése, aggasztó dührohamai miatt nemegyszer ki akart tiltani a team a szállóról. Ilyenkor az esetmegbeszélésen mindig én voltam az, aki végigelemeztem a szerencsétlen nő családi, genetikai örökségét, pszichés betegségeit, iszonyatos gyerekkorát, az utcán elszenvedett bántalmait, mindazt, ami olyanná tette, amilyennek láttuk. Hogy, hogy nem, Margit újra meg újra a szállón maradhatott" - idézte fel apró kis győzelmeinek egyikét az idős orvos.
Legjobban: