Margó is remek hangulatban nézelődött, régen járt itt - a nagy hidegben a piac környékére sem ment, mert fázós volt -, ám most elégedetten állapította meg, hogy semmi sem változott. Minden eladó! Vehetsz ruhát, könyvet, régiséget, ékszert, cipőt, festményt és ágyneműt, a zöldségek, édességek, tisztítószerek szomszédságában női bugyogók lengedeztek a szélben. - Jó lenne a lányom születésnapjára venni valamit - gondolta, miközben elmélyülten nézegette a régiségeket, amelyek egy hatalmas pokrócon hevertek a földön.

- Arany kisasszonykám, olcsón adok mindent! - mondta az árus.

- Hülye vagy fiam, mi az, hogy kisasszonyka - nevetett magában Margó -, te egy jó karban levő nyugdíjassal beszélsz -, de aztán nem szólt egy szót sem, hanem kiemelt a gagyi és értékes tárgyak közül egy csinos-ízléses gyertyatartót. - Ez épp jó lenne a lányom dohányzóasztalára - vélekedett magában, majd az árushoz fordult. - Mennyi az ára?

- Ötezer - vágta rá az árus, mert látta, hogy az asszonyon jó minőségű a kabát, és a frizurája is gondozott.

- Ötezer? - kerekedett nagyra Margó szeme, aki szegény férje mellett megtanult alkudozni a török piacokon -, hiszen ez maximum kétezret ér.

- Hogy mondhat ilyet, szépasszony? - méltatlankodott az árus. - Nézze, milyen míves és fényes! Nem mondom, hogy ezüst, de ha kiteszi a lakásában, minden vendég ezüstnek nézi majd!

- Ott a gyertyatartó párja a pokróc szélén - csendült egy kellemes bariton Margó háta mögött -, adja a hölgynek háromezerért a kettőt, akkor mindketten jól járnak!

Az árus feje vörös lett méregtől - az alkudozásba nem illik belebeszélni -, de amikor látta, hogy a hang gazdája egy nagydarab, legalább száznyolcvan centis férfi, lenyelte a felháborodását.

- Tényleg ott hever a párja! - kiáltotta Margó -, majd megfordult, hogy megköszönje az ismeretlen "hangnak" a segítséget. Ám a következő percben elfeledkezett a lánya születésnapjáról, a gyertyatartókról, mindenről, mert azonnal felismerte a kék szeméről Pétert, a középiskolai osztálytársát, aki valaha lelkesen udvarolt neki, ráadásul évekig lakott ugyanabban a házban, ahol Margó a szüleivel. Péter az első emeleten, Margó a földszinten.

- Jó ideje baktatok már utánad - mondta a férfi nevetve -, mert azonnal megismertelek. - Semmit sem változtál!

- Uramisten, hogy kerülsz ide? - kérdezte az asszony megdöbbenve -, ezer esztendeje nem láttuk egymást. - Évek óta itt lakom néhány utcányira - felelte a férfi.

- Én meg évek óta egy buszmegállónyira - mondta Margó elképedve. - Miként lehetséges, hogy még soha nem találkoztunk?

- Éjjel-nappal dolgoztam, keveset voltam otthon. De amióta nyugdíjba mentem, és szegény feleségem elment, gyakran sétálok a környéken, a piacon is szeretek bámészkodni. Tudod, nagy könyvgyűjtő vagyok, és itt mindig találok valami furcsaságot... De mondd, mi van veled? Hogy maradtál ilyen csinos?

- A gyerekeim felnőttek, egyedül élek, és amióta szegény férjem elment, elég magányos vagyok - felelte Margó őszintén.

- Ahogy én is - nézett rá Péter szomorkás mosollyal. - Kellene egy nagyot beszélgetnünk, de nem itt! Találkozzunk délután! Mit szólsz az ötlethez?

- Hú, remek lenne! - mondta Margó ragyogó mosollyal, ám ez volt az a pillanat, amikor az árusnak, aki eddig kíváncsian figyelte a beszélgetést, elfogyott a türelme.

- Örülök a bimbózó szerelmüknek, de mi lesz a gyertyatartóimmal? - kurjantotta röhögve. - Szépasszony, odaadom a kettőt ötezerért annak örömére, hogy rátalált az Igazira.

- Ő csak egy fiú a házból - mosolygott Margó, miközben előkotorászta a pénztárcáját, de Péter nem hagyta annyiban.

- Négyezret adunk a kettőért - jelentette ki komolyan.

- Négyezer hétszáz - felelte az árus.

Végül megkapták gyertyatartókat négyezer ötszázért, Margó fizetett, majd amikor a táskájába gyömöszölte a zsákmányát, az árus rákacsintott. - Ugye, nem bánja, hogy nálam vásárolt?

- Azt hiszem, nem - felelte csöndesen.

- Nekem életem legjobb döntése volt, hogy megálltam a pokróca mellett! - kontrázott Péter.

- Az öregek is megbolondulnak a tavasztól - mondta az árus nevetve a következő vevőjelöltnek.